Miután a Marci – Kresz vizsga párbaj
visszavágója a remélt 1-0-ra végződött, már minden papírunk megvolt, hogy
bebocsáttassunk a rutinpályára.
Az időpont egyeztetés körül
volt némi kalamajka. Egyrészt sikerült szerdán reggel fél 11-kor felébresztenem
a motoros oktatónkat, hogy egyeztessünk. Majd miután megállapodtunk egy szombat
hajnali 8 - fél 9-es időpontban, nyomban vissza is hívott, hogy van még neki egy
péntek este 7 órája is. Na, ez mindjárt sokkal szimpatikusabb időpont, mint a
szombat reggel. Ebben meg is állapodtunk. Majd jött a kérdés, hogy mit
szólnánk, ha akkor beírna minket szombat reggelre is és akkor gyorsan le is
vizsgáznánk...? A két másodperc hatásszünet alatt gyorsan elhessegettem a WTF-t
tartalmazó buborékot a fejem felől és nyugalmat erőltetve magamra átvettük még egyszer,
hogy miért is akarunk mi tulajdonképpen motorozni és mi még életünkben nem vezettünk motort, de azt is egy kézen tudjuk megszámolni, hányszor ültünk rajta. Három perces monológom végére
ő is úgy döntött jobb, ha mi nem vizsgázunk szombat reggel.
Hamar elérkezett a péntek este
7 óra, a tanpályát is tévesztésmentesen lokalizáltunk. Mondjuk, elsőre nem volt
egyértelmű, hogy az elkerített részen kívüli, út melletti füves terület
funkcionál parkolóként, így mi a megfelelő lendülettel hajtottunk be a
tanpályára és pakoltunk le a közepén egy szabályosan várakozó T-betűt viselő
autó mellett. Az egyik oktatóval gyorsan tisztáztuk, hogy kire is várunk, majd
kérdésünkre, hogy itt jó helyen állunk-e csak annyit mondott, ő azt javasolja, inkább
kint álljunk meg, mert előfordulhat, hogy összetörődik az autónk...
Oktatónk, István is befutott
és kerített nekünk felszerelést. Az egyik kötelező motoros kellékkel, a
gerincvédővel már évek óta rendelkezünk, csak mi eddig síeléshez használtuk, bár
funkciójának megfelelően. Kaptunk még térdvédőt, bukót (kendőt vittünk, hogy a
huszonnyolc másik által beleizzadt cucc és a fejbőrünk között legalább egy
semleges réteget képezzünk), dzsekit és nem utolsó sorban fejenként egy motort
is. A motor istállóban lévő egyéb jószágokhoz képest a mieink elég aprók
voltak, de a franc se gondolta, hogy közelről ezek ilyen nagyok. Beöltöztünk és
gyorsan végigmentünk a beindítás és az egyéb alapismereteken, pl. ezek nem
olyan nehéz motorok, csak 100 kilósak, mit csináljunk, ha elesünk stb. Marci
még segített Istvánnak betolni az egyik jószágot, mert lemerítették az aksiját
és nem indult magától.
Végül jött az, amiért tulajdonképpen jöttünk és
ekkor már titokban rettegtünk: akkor szálljunk fel a géplovakra, indítsuk be őket
és usgyi, menjünk egy-két kört.
Az óra végére már keringtünk
a tanpálya körül, tudtunk kettesbe felváltani, Marci már az irányjelzőt is
kezelte, amikor „sávot váltott”. Maradjunk annyiban, hogy jó óra volt,
motorozni nem könnyű (billeg az a dög), de nem adjuk fel, megyünk még!